Ez az írás pár éve egy ökológiai levelezőlistán került a figyelmembe, megérintett, mert olvasás közben láttam magam előtt a saját nagyszüleimet, akik szóról-szóra így éltek.
Amikor a saját környezetbarát szokásaimról, napi rutinokról mesélek, arról hogy szerintem ez miért fontos, és hogy cseppet sem lemondás semmiről gyakran említem vidéki nagyszüleimet, akik természetes és mai kifejezéssel élve környezettudatos életet éltek. Semmi nem ment veszendőbe, nem vettek felesleges dolgokat, maguknak termeltek a konyhakertben, ami nem volt kicsi. A nagymama mindennap főzött frisset, idény jellegűt, házi alapanyagokból.
"Szerencsésnek mondhatom magam, mert egészen fiatal felnőtt koromig éltek a nagyszüleim.
Visszaemlékszem az ő háztartásukra, amely ma egy ökologikus, bio mintagazdaság abszolút modellje lehetne. Számomra az is. Ők ketten, Nagyapám és Nagyanyám olyan, de olyan kicsi terhet róttak az utódaikra, hogy ezt a szót velük kapcsolatban, hogy “teher” szégyenlem leírni!
Az emberélet végső határáig önellátók voltak. Kicsiny házban éltek, éppen akkorában, mely feltétlenül szükséges volt számukra. A ház körül termelődött minden termék a végletekig, az utolsó morzsáig hasznosult valami olyan elképesztően letisztult protokoll szerint, amely sok-sok emberöltő alatt alakult ki. Igényesen puritán életmód volt ez.
Az a forint összeg, amit jövedelmüknek tudhattak, amit Nagyapám, mint falusi mesterember összekalapált egyedül - mert Nagyanyám háztartásbeli volt -, az sokunknak ma a mobiltelefonszámláját nem fedezné, még inflációval felszorzott formában sem.
A kimenet? Kukájuk az nem volt kérem. Az éghető dolgokkal rakták a “vasat” (teatűzhely), az fűtött és a szélén elkészült az étel is. Ami még bármire használható volt, azt szépen felhasználták. Minimális tárgyat hurcoltak be a rendszerbe, kevés, jórészt kézi működtetésű, de célszerű használati tárgy vette körül, szolgálta őket. Ebből szemét sem keletkezett sok. Emlékszem, hogy amikor elmentek, összesen tán egy kukányi olyan dolog maradt utánuk, ami igazán tovább már nem hasznosítható vagy netán veszélyes anyag: üvegtörmelék, pár ceruzaelem, némi lejárt gyógyszer maradék…
Ivóvizet a sarki kútról, kannában hordta Nagyanyám, 85 éves koráig. Egyébre a kerti karos kútról húzta, bolond lett volna feleslegesen felhúzni, akárcsak egy cseppet is! A pottyantós wc-ben pedig, amit ma bio-wc-nek, alomszéknek neveznénk -köszönhetően a megfelelő kialakításnak- kettejük után a 'termék ' hamarosan komposzttá vált és időről időre a kiskert talajába forgatták vissza.
Nem voltak szegények! Pláne nem érezték nyomornak természetesen takarékos és ésszerű életmódjukat! Méltósággal, egyszerűen, bölcsen éltek. Kimondottan igényesen! Gyerekkorom nyarait, amelyeket rendre náluk töltöttem, nem adnám száz világ körüli útért sem! Nem, nem, nem az idő szépíti meg az emlékeimet!
Jelentem: az ő ökológiai lábnyomuk, mint egy könnyed érintés Földanya testén…
Bután élni, ahogyan ma én is teszem, mint megannyi kortársam, sokkal kényelmesebb (?), mint az ő egyszerűnek tűnő, de végtelenül fegyelmezett rendjük volt. Sokszor úgy érzem, hogy punnyadt, siránkozó, divat félelmektől fetrengő, frusztrált nyavalyások vagyunk! Lemondani az extra kényelemről, nem soppingolni, nem halmozni, nem villogni sok státuszhülyeséggel, netán kimenni a hidegbe wc-re, fáért, kútról húzni a vizet, gyalog járni, maximum kerékpárral, átgondolni, megszervezni a dolgokat, vállalni az egyszerűséget, a kétkezi munkát – jaaaaaj, hát miért nem megy ez már nekünk? Tán nem kéne azt gondolnunk, hogy a “jólét” JÁR nekünk?!
Csak egyet felejtünk el rendre: akit kiszolgálnak, az kiszolgáltatott!
Bölcs öreg akarok lenni, aki nincs terhére a világnak! ”
Zafir Ibolya Indra
Forrás:Tudatos Lét